Utassy József: Végre...

Végre,
végre itt vagy, Nagy Göncöl,
itt virrasztasz házunk fölött újra!
Csókolom csillagaidat,
csókolom,
szememet lehunyva.

Vedd föl,
vedd föl az én fiam,
és ültesd a bakra,

s röpítsd,
suhogj vele
az Esthajnalcsillagra!

Mert látni akarom,
látni minden este:

ŐT,

akinek fény lett,
fény lett teste-lelke.