Ajánlás szeretett barátnőmnek,
aki most vesztette el gyermekét."
aki most vesztette el gyermekét."
Csitt! Csendesen, elaludt gyermekem,
álmát zaj ne zavarja, semmi sem!
Kezemben fogom még kezedet,
válladra hajtom eszement fejemet
s hallgatom hátha még dobban szíved,
de csak a mély csend, mi körülölel.
Elnézem sápadt, meggyötört arcodat,
csókolok rá fényes, éltető csillagokat
s egy őrült érzés úgy magával ragad,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Oly könyörtelen volt a sors vele,
nem tudom, mit vétett ellene,
az én bűnöm, miért ő szenvedett
s vitte helyettem súlyos keresztemet?
Miért az ő fiatal életét vette el,
büntetett volna vétkemért engemet!
Ó, már értem, ez volt a büntetés
- agyamban zakatol az ész-kerék -,
van-e, lehet-e bármilyen túlélés?
- Ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Lefogom lassan két szemét, -
- Siess, fiam! Fuss a fény felé! -
Hiszem, boldogabb lesz életed,
és minden kínt hagyj meg nekem.
Őszülő, vén fejemet a falba verem,
mit ér, mit érhet az élet nélküled?
Mi megmarad, a sok fájó emlék,
a tárgyaid, és a sok-sok fénykép,
rajtuk oly eleven vagy, mintha élnél,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Az élet-fáról lehullt egy levél,
felkapta, röpítette az őszi szél,
oly messze, olyan messzire,
hová nem követheti, csak a képzelet.
Én követlek, nem hagyhatsz el,
míg élek, te mindig velem leszel!
Nekem te a kicsi fiam maradsz,
ölellek, ringatlak, vigyázom álmodat,
te csak aludj, én édes gyermekem,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz már tudom, hogy halott a fiam!
álmát zaj ne zavarja, semmi sem!
Kezemben fogom még kezedet,
válladra hajtom eszement fejemet
s hallgatom hátha még dobban szíved,
de csak a mély csend, mi körülölel.
Elnézem sápadt, meggyötört arcodat,
csókolok rá fényes, éltető csillagokat
s egy őrült érzés úgy magával ragad,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Oly könyörtelen volt a sors vele,
nem tudom, mit vétett ellene,
az én bűnöm, miért ő szenvedett
s vitte helyettem súlyos keresztemet?
Miért az ő fiatal életét vette el,
büntetett volna vétkemért engemet!
Ó, már értem, ez volt a büntetés
- agyamban zakatol az ész-kerék -,
van-e, lehet-e bármilyen túlélés?
- Ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Lefogom lassan két szemét, -
- Siess, fiam! Fuss a fény felé! -
Hiszem, boldogabb lesz életed,
és minden kínt hagyj meg nekem.
Őszülő, vén fejemet a falba verem,
mit ér, mit érhet az élet nélküled?
Mi megmarad, a sok fájó emlék,
a tárgyaid, és a sok-sok fénykép,
rajtuk oly eleven vagy, mintha élnél,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz nem lehet, hogy halott a fiam!
Az élet-fáról lehullt egy levél,
felkapta, röpítette az őszi szél,
oly messze, olyan messzire,
hová nem követheti, csak a képzelet.
Én követlek, nem hagyhatsz el,
míg élek, te mindig velem leszel!
Nekem te a kicsi fiam maradsz,
ölellek, ringatlak, vigyázom álmodat,
te csak aludj, én édes gyermekem,
- ó, Irgalom anyja, el ne hagyj! -
hisz már tudom, hogy halott a fiam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése