(A kép forrása: http://ebredes.network.hu/blog/ebredo-szivek-hirei/a-lelek-hivasa)
… Ott áll Ő mezítelenül az
égi tükör tiszta tekintetében.
Hosszú útjának képei peregnek sorban:
minden földre kívánt álom,
életre keltett vágy,
minden, mit két keze formába gyúrt,
minden, mi fontosnak tűnt,
minden ölelés, minden szó,
mellyel másokat elért,
s mely megérintette őt.
S felébred minden árnyék is,
minden elrejtett, feledésbe temetett
pillanat, hogy lelke legmélyén
megszülessen az egyensőly;
hogy lássa a hegyet,
melyet életével meghódított;
s, hogy lássa a szent lélekfát,
mely együtt növekedett vele,
smelynek gyűrűibe
élete történetét égette bele.
S akkor eszmél már a titokra,
melyre minden lélek
ébred e tükörben:
hogy csak az maradhat vele,
mit a szívébe nemesített.
Lassan elcsendesül a félelem,
feloldódik minden szoomorúság,
örömhangok hívják ünnepre a vándort,
mert látja már, hogy ez az olykor
keservesen megharcolt út,
milyen gazdaggá tette őt végül.
S amikor a szív megszűnik dobogni,
fénye kiárad, és gyönyörű
égi palásttá vonja be vállát.
A kapuk nyílnak már,
elébe egy puha fénysugár,
s a hazatérőt egy új világ szólítja a mennyek hangján.
Talán soha nem érzett gyöngédséggel
fogadja őt ölébe az új otthon –
pihenni és emlékezni a legfontosabbra:
A teremtett világban soha nem maradsz egyedül.
Soha nem veszíthetjük el egymás szívét,
mert van egy öröktől-örökig élő Fény,
mely túlér minden árnyon s illúzión,
mert létét az egyetemes Szív forrásából nyerte,
s e titkot a Teremtő egykor
mindannyiunk szívében elültette…
(forrás: internet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése