Messze vagy nagyon, de mégis oly’ közel,
Álmomban nyújtom a karom és érzem, átölel,
De itt a reggel, jön az ólomsúlyú ébredés,
Haraggal dobom el a párnát, csalóka tévedés.
Pátyolgatom álmom, de ez nagyon kevés,
Vágyom ölelésed, s azt, ahogy szerettél.
Vágyom odabújni hozzád, sírni, örülni veled,
Vágyom megfogni és el nem engedni kezed.
Vágy marad mindez, nem történhet újra,
Nem térhet vissza, ki elindult a végtelen útra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése