Csicsada: Hétszázegy napja...

Hajam őszharmat lepte el fiam, s te nem láthatod már,

 mint márványszobor fekszel kihűlt szobád asztalán.

Hétszázegy napja  láttam utoljára arcod,

hétszázegy napja hallottam reménykedő hangod,

hétszázegy napja nem fogom fel a fájó valót,

örökre sírba vitted életemből a jót!

Miért?! ki mondja végre meg nekem,

Fiamat többé miért nem ölelhetem?

Miért?! naponta százszor kérdezem,

de hiába, mert nem jön rá senkitől felelet.

 Néha érzem jelenléted, remélem legalább',

hogy lelked száll át simogatón a szobán…

szólok hozzád lágyan, kérlek maradj még velem,

ha tehetném, újrakezdeném veled életem!

Hétszázegy napja már... szobádban homály...

hétszázegy napja ég érted gyertyaláng...

Hétszázegy napja, ha becsukom este szemem,

hétszázegyszer már, hogy te jelentél meg nekem.

Hétszázegy napja kérlek minden estelen,

adj nekem nyugodt álmot, segíts nekem!

Hétszázegy napja sírom vissza létedet,

hétszázegy napja már, hogy nem simít két kezem.

Miért?! ki mondja végre meg nekem, 

Fiamat többé miért nem ölelhetem?!

Miért?! naponta százszor kérdezem,

de hiába, mert nem jön rá senkitől felelet.

Hétszázegy napja már…

(2014. szeptember 27.)

Hol vagy Fiam?

Fiam...

Csicsada: Látni akarom...

Csicsada: Mondjátok meg...

Abschied nehmen ...

Ein Abschied

Trauer und Abschied

Életünknek egén...

Senki sem tudja...

Csillag volt...

Fiam...

"Kezdetben azt gondoltam, 

hogy a halálod veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utánad."

(Marjorie Pizer)

Nőnek az árnyak s ahogy
fogynak az esték,
úgy fáj egyre jobban,
hogy minden csak emlék.

A Te szíved nem fáj,
de a miénk vérzik,
mert a fájdalmat
csak az élők érzik.

Úgy mentél el...

Úgy mentél el, ahogy éltél, csendesen és szerényen.
Drága lelked nyugodjék békében.
Csak az hal meg, akit elfelednek.
Örökké él, akit igazán szeretnek!

Messze vagy nagyon...

Messze vagy nagyon, de mégis oly’ közel, 

Álmomban nyújtom a karom és érzem, átölel,

De itt a reggel, jön az ólomsúlyú ébredés,

Haraggal dobom el a párnát, csalóka tévedés.

 

Pátyolgatom álmom, de ez nagyon kevés,

Vágyom ölelésed, s azt, ahogy szerettél.

Vágyom odabújni hozzád, sírni, örülni veled, 

Vágyom megfogni és el nem engedni kezed.

   

Vágy marad mindez, nem történhet újra,

Nem térhet vissza, ki elindult a végtelen útra.

Kaczor Feri: Édesapa

A csillag

Választottam csillagot,
Ami nagyon fényes.
Ő a szemem mikor alszom,
Az álmom tőle édes.

Onnan fentről mindent látni,
Erdőt, völgyet, hegyeket,
És ha bánat marja szívem,
Vele üzenek neked.

Este mikor álmot látok,
Ő vigyáz, hogy szép legyen,
Megmutatja, mire vágyok,
És azt is, ami helytelen.

Válaszd te is ezt a vándort,
Ezt a fényes csillagot,
Kérhetsz tőle bármit bátran,
Biztos Te is megkapod.

Kihalt az utca, sötét van és fázom
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon.
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben,
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben.
Emlékek jönnek-mennek, rád emlékezem!
Sajnálom magam, mert még mindig fáj nagyon nekem.
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod,
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod.
Szemedből az élet már akkor elköltözött,
mikor még éltél. A betegség megkötözött.
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK,
Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk.
Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra,
És nem jött a csoda pedig mindenki várta.
Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk,
TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk.
De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot,
Most már mások látják, nem feledett arcod.
Azokkal vagy, akik téged hagytak itt már régen,
Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen.
És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szívemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.
A csillagokat nézve, mást én már nem kívánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod.

Annyira fáj, hogy el sem mondhatom !
Nem látom többé, s nem is hallhatom.
Hiába érzem őt itt belül élénken,
kezét felém nyújtva esdőn, félénken.
Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek,
s mikor elmentél nem fogtam a kezed.

"Istenem! Köszönjük, hogy a mienk volt
és még az is marad, mert aki
szerettei szívében tovább él
nem halt meg, csak távol van."

(Szent Ágoston)

"Hogyha okos volna az Ég
Isteni gondviselése:
Kétszer is élnének a jó
Emberek itt, érdemeik
Biztos jeléül…"

(Euripidész)

Szulák Andrea: Papa, ugye hallasz

Papa ugye hallasz

Hozzád száll,
ez a lobbanó mécsláng,
az éj sötétjén, lelkem mélyén izzó,messze fénylő szó.

Papa, ugye hallasz?
Papa, ugye láthatsz?
Papa, ugye látsz az éjen át?
Papa mondd,hogy itt vagy!
Papa, ugye szólsz majd?
Papa, ugye nem hagysz félnem többé...?

Messze tűnő éveimből millió szempár néz vissza rám,
hová tűnt hát a pillantás, amellyel tőlem búcsúztál?
Az éj miért sötétebb?
A szél miért keményebb?
Mondd, miért rémít úgy minden most, hogy nem vagy már velem!?

Papa, mondd hogy értesz,
megbocsájtasz mindent!
Nem tehettem, hidd el semmi mást!

Hangom ahogy felszáll,
eljut ugye Hozzád, áttörve az éj
sok bolygó hangján...

Emlékszem a könyvekre, a hitre, melyre Te tanítottál,
de van-e könyv,amely segít legyőzni mindazt ami vár...
a fák ijesztő árnyát, a Hold elárvult arcát?
Nézem mintha más lennék, s Te nem szólsz rám, Apám...

Papa,úgy szeretlek!
Papa,ugye érzed?
Várom,hogy egy csókkal
szép, jó éjt kívánj!

Lionel Richie: Hello

Nox: Még egy perc... Búcsú...

Babits Mihály: Sírvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem bosszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, húsos világnál,
mely oly keserves és bolond.

Alex Tamás: Emlékdal

Csak a jók mennek el, ők hagynak el,
Mit ők hoztak el, ők viszik el.
Ez nem tűnik fel, míg együtt vagyunk,
Csak a jók ünnepén ha az égben vagyunk.

A jók mennek el, s ránk száll az éj,
Ők hagynak el, az álmunk övék.
Ez nem tűnik fel míg együtt vagyunk,
De a jók ünnepén találkozunk.

Szívük megpihenni tér lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent, amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

Alex Tamás-Sztankay István: Búcsúdal

Itt állunk mind, úgy hallgatunk.
Mit mondhatnánk? Nincs szavunk.
Szíved nem él, hová lettél?
Egyedül mentél.

Már csak emlék, kedves a kép,
Úgy nevettünk nem oly rég.
Tiéd sok tárgy, velünk maradt,
Itt voltál, igaz.

Most búcsúzunk, most sírhatunk,
Nem ölel (a) két karunk.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.

Megrendülten gondolunk rád,
Nem hisszük el, hogy nincs tovább.
Lehunyt szemed nem látja már:
Mindenütt virág.

Kint alszol majd a hideg télben,
Eszünkbe jutsz néha éjjel.
Nem vagy többé, nincs ilyen más,
Egyetlen voltál.

Itt állunk mind, úgy hallgatunk.
Mit mondhatnánk? Nincs szavunk.
Szíved nem él, hová lettél?
Egyedül mentél.

Már csak emlék, kedves a kép,
Úgy nevettünk nem oly rég.
Tiéd sok tárgy, velünk maradt,
Itt voltál, igaz.

Most búcsúzunk, most sírhatunk,
Nem ölel (a) két karunk.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.

Megrendülten gondolunk rád,
Nem hisszük el, hogy nincs tovább.
Lehunyt szemed nem látja már:
Mindenütt virág.

Kint alszol majd a hideg télben,
Eszünkbe jutsz néha éjjel.
Nem vagy többé, nincs ilyen más,
Egyetlen voltál.

Most búcsúzunk...

Csacsa...

Mikor virágot látunk 

Te jutsz az eszünkbe, 

Ha nevedet halljuk, 

könny szökik a szemünkbe.

Soha nem fogunk elfeledni, 

Csak örökké nagyon szeretni.