Hajam őszharmat lepte el
fiam, s te nem láthatod már,
mint márványszobor
fekszel kihűlt szobád asztalán.
Hétszázegy napja
láttam utoljára arcod,
hétszázegy napja hallottam
reménykedő hangod,
hétszázegy napja nem fogom
fel a fájó valót,
örökre sírba vitted
életemből a jót!
Miért?! ki mondja végre meg
nekem,
Fiamat többé miért nem
ölelhetem?
Miért?! naponta százszor
kérdezem,
de hiába, mert nem jön rá senkitől
felelet.
Néha érzem jelenléted,
remélem legalább',
hogy lelked száll át simogatón a
szobán…
szólok hozzád lágyan, kérlek maradj
még velem,
ha tehetném, újrakezdeném veled
életem!
Hétszázegy napja már... szobádban
homály...
hétszázegy napja ég érted
gyertyaláng...
Hétszázegy napja, ha becsukom este
szemem,
hétszázegyszer már, hogy te jelentél
meg nekem.
Hétszázegy napja kérlek minden
estelen,
adj nekem nyugodt álmot, segíts
nekem!
Hétszázegy napja sírom vissza létedet,
hétszázegy napja már, hogy nem simít
két kezem.
Miért?! ki mondja végre meg
nekem,
Fiamat többé miért nem
ölelhetem?!
Miért?! naponta százszor
kérdezem,
de hiába, mert nem jön rá senkitől
felelet.
Hétszázegy napja már…
(2014. szeptember 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése