A nyugat-dunántúli ősi magyar BÜÜN-hagyományt Máté Imre foglalta írásba a Yotengrit könyveiben. Kilenc fejezete közül az egyik a Küszöb könyve, amelyben betekintést nyerhetünk születés é
s halál természetes, ősi felfogásába.
Először is a halál mibenlétéről, lényegéről, méltóságáról.
A halál eszerint az emberi élet része, egyenértékű a születéssel, annak „teremtő-kettős-örvény-párja”. Az élet két kapuja közül (a születéssel együtt) az egyik. Az egyre javuló „szerves teremtés” záloga, hiszen így adja át a helyét a régi a jobbnak, az újnak.
Így van ez a természetben is, és a természet Isten teste az ősi tanítás szerint, az ember pedig része a Teremtés láncának.
„Nősténység-hímség a teremtés örök javulásáért van.
Ennek ára születés meg halál
véget nem érő váltakozása.
Fák, állatok, emberek
tavaszának, nyarának, őszének, telének
szüntelen ismétlődése, régi fonnyadása,
elhullása az újért, jobbért.
A halál nem büntetés vétkekért,
a halál az ÖRÖK ÚT egyik állomása
ISTEN-létünk álruhás útjáról visszatérés
ISTEN-létünk ragyogó meztelenségébe.
A halálnak értelme van, épp oly értelme,
és értéke, mint a születésnek.
Aki születés és halál értelmét megérti,
megtalálta önmagában ISTEN-t.
Ez a megváltás!”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 92. o.)
A Küszöb és az eresz egyben jelképek is: a küszöb a születésé, hiszen az asszonyok nemegyszer a szobába vezető széles küszöbön szültek (a hely megfelelő fertőtlenítése és előkészítése után), ahol természetes helyzetben jól megtámaszthatták hátukat és lábukat. Az eresz alja pedig a halál jelképe volt, mert a halottakat itt ravatalozták fel. Ünnepeken az élet e két kapujára emlékezve, két kaput állítottak fel, egyiket vörös, másikat fehér virágokkal díszítették.
Őseink természetesnek vették, hogy az élet a halál után is folytatódik, más minőségben.
„Küszöbtől, küszöbön át –
Eresz aljáig hosszú az út, mégis rövid.
KÉT ÖRVÉNY ölelkezéséből
anyánk méhében foganunk,
anyánk ágyéka első kapunk,
azon át lépünk e látható-fogható világba.:
ez az eleven-párájú életbe vezető kapu.
Életünk másik kapuján ezen kilépünk –
szellemek örök világába lépünk át.
Nem halál az –
halál-é hernyónak bábba szövődése?
Hernyó meg pille: két állapot, mégis egy élet.
A halál csak kapu: innen kifelé, onnan befelé.
Akkor ledobatik a burok, akkor ki-ki azzá válik, ami.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 89.-90. o.)
Meggyőződésük volt, hogy aki meghalt, ha jó ember volt, a „Jó Istenség” részévé válik, a rossz fölszívódik a „Rossz Istenségben”, ki pedig már életében szellemiségében kibontakozott és naggyá vált, az önállóan is megáll a szellemvilágban.
Közös jellemző azonban, hogy a halott szelleme kezdetben bizonytalan, sokszor még azzal sincs tisztában, hogy meghalt. El kell tehát igazítani a halott szellemét, és ez a vezetés a hozzáértő Tudók feladata.
„Ki, ha holt – tétova, bizonytalan;
sokan észre sem veszik, úgy jutnak át.
jönnek-mennek köztünk, szólongatnak,
és nem értik, miért nem válaszolunk.
Ennek okáért verrasztassék, verázsoltassék
Három éjt, három napot minden elhunytért.
Táltosok, látók mutassák útját,
mígnem eljönnek szellem-atyjafiai,
Kik ott verrasztanak vele, mígnem eljön elébe
a NAGY SZERETET, az ÖRÖK VILÁGOSSÁG.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 90.o.)
Szinte minden régi sirató ének közös vonása, hogy:
1.: Tudatosítja a halottban is meg a hozzá közel állókban is, hogy az illető meghalt.
(„Nem alszol már többet a te ágyadba, nem eszel többé az asztalunknál a te tányérodból”, stb.)
2.: Fölemlíti a halott jeles tulajdonságait, nemes jellemvonásait, jótetteit, tanúsítva így az érdemeit Isten és ember előtt.
3.: Megemlíti azokat, akik a halottat közelállóként gyászolják, és őrzik jó emlékezetét.
4.: Felsőbb hatalmak (égi kísérők és Isten) oltalmára bízva őt.
A Yotengritben leírt rábaközi hagyományban a halott szellemének őrzői, oltalmazói, kísérői: a „három szent asszony”, fehér, zöld és fekete vállkendőben. Boldogasszonyunk megtestesülései ők, fiatal asszonyokként jelenítették meg képzeletben őket. (Érdekes módon, a születésnél ennek hasonlóságára „három szent bába” segédkezett mint égi oltalmazó, őket öregasszonyokként képzelték el.)
„Fehér gyászban HÁROM SZENT ASSZONY
Fehér Vállkendőben tündöklője,
Tégedet szólítalak!
Fogd kézen gyöngéden,
SZELLEMEK világának küszöbén
tétovázó megszeppent testvérünket,
vezesd a fény felé,
acsarkodó kárhozottak sora előtt!
Mert jó ember volt, igaz szívű,
óvta az oltalma alá futót,
istápolta a szegényt, elesettet,
etette az éhes madarat,
fákat ültettet.
Elmélkedett az ősök intelmein,
megtartotta a JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYÉT,
a jó szerelmét, jó házasságét,
erdők, mezők örök, szent törvényeit
és alkotott tehetsége szerint,
dolgozott ereje szerint.
HÁROM SZENT ASSZONY
Fehér Vállkendőben tündöklője,
Vezesd e szelíd szellemet ÉGI útján tovább!”
„HÁROM SZENT ASSZONY
Zöld Vállkendőben tündöklője,
BOLDOGASSZONY anyánk zöldbúza leánya,
oltalmadba ajánljuk ezt a szellemé sarjadt lelket.
Pártfogold őt a SZELLEMEK között,
nehogy jó burokba csomagolt
rosszal mérgezzék,
nehogy andalítással romlásba vigyék,
nehogy koronának álcázott
kantárt vágjanak fejéhez, úgy tegyék lóvá!
Világoló SZELLEM ő,
de még imbolyog fénye.
Őrködj fölötte, amíg környékezik!
HÁROM SZENT ASSZONY
Zöld Vállkendőben tündöklője,
jó felé indítsd égi útján tovább!”
„HÁROM SZENT ASSZONY
Fekete Vállkendőben tündöklője
homlokán holddal ékes
FÖLD-ISTENANYÁNK megtestesülése!
Elhunyt testvérünk szelleme, íme,
átjutott szérűn, mezőn, két körön.
Megméretett és megmentett a kárhozattól,
mert tudjuk, jóra való volt, istenes.
Ha odaát jótét léleknek vált volna be,
vezesd az Örök Béke honába!
Ha pedig méltónak bizonyult
beállni a tevékeny szellemek sorába,
vezesd a tevékeny nyugalom hajlékába,
hogy részese lehessen annak,
mi még teremtetik, alakíttatik,
szépíttetik, javíttatik-,
együtthatva az ISTENSÉG-gel -,
és oszoljék gyászunk vigalommá!”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 95. o.)
E hagyomány erkölcsi értékrendjéből következik, hogy mindenkinek jár temetés, ingyen, és a saját hitének szokásai szerint kell megadni a végtisztességet. Akik az ősi hit szerint éltek, azokat elsiratták, legalább ketten virrasztottak mellette, és az eresz alatt fölravatalozták. Sírjába kék ékkövet tettek, és kedves tárgyait. Emlékének tűzáldomással, vízáldomással és köles-áldással adóztak. Temetése után harmadnapra megülték halotti torát. Legalább egy évig az ünnepek során a család, a nemzetség neki is tett az asztalra terítéket – mintha köztük lenne.
A halott szellemének útja azonban ezzel nem ér véget. Őseink természetesnek vették az újjászületés lehetőségét – azzal a kitétellel, hogy nem okvetlenül ölt mindenki újra testet, és aki férfi volt, nem föltétlen férfiként, aki nő volt, nem biztos hogy nőként.
Tudtak menny és pokol létezéséről is, de tudták azt is, hogy a menny és pokol nem hely, hanem állapot.
„Mert ki szomjazónak inni nem adott –
az ott teli kancsóért kapkod, hasztalan.
Ki-ki vétkét éli örök forgalomban –
hasztalan, értelemtelen, dőre látszatban.”
„Ki dolgavégezetlenül távozott fontos ügyben,
gyakran visszatér, megtenné dolgát, de nem tudja.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
De ebből is van kiút:
„Kémled ki, miben járatos, végezd el helyette,
akkor megnyugszik örök nyugtában,
égi szellemek életét éli.
Őseid benned élnek.
Ha ebben vagy abban vétkes volt ősöd,
cselekedj jót helyette,
hogy ne maradjon odaát vétkei rabja.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
Ennek az eszmerendszernek a teremtéstörténetéből, erkölcsi útmutatásából, halálfelfogásából egyként következik:
„ Ki még a halottal szemben is irgalmas szívű,
hét vétkét bocsátja meg az ÉG.
Ne vétkezz – s jó szellemek társaságába kerülsz.
Cselekedj jót, ne tégy rosszat,
ezek együtt jelentik: ne vétkezz!
Gyarapítsd tudásodat, növeld bölcsességedet!
Hatalmas leendsz a szellemek világában
és emlékeznek rád, emlegetnek.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
(Összeállította: D.E. - forrás: facebook)
Először is a halál mibenlétéről, lényegéről, méltóságáról.
A halál eszerint az emberi élet része, egyenértékű a születéssel, annak „teremtő-kettős-örvény-párja”. Az élet két kapuja közül (a születéssel együtt) az egyik. Az egyre javuló „szerves teremtés” záloga, hiszen így adja át a helyét a régi a jobbnak, az újnak.
Így van ez a természetben is, és a természet Isten teste az ősi tanítás szerint, az ember pedig része a Teremtés láncának.
„Nősténység-hímség a teremtés örök javulásáért van.
Ennek ára születés meg halál
véget nem érő váltakozása.
Fák, állatok, emberek
tavaszának, nyarának, őszének, telének
szüntelen ismétlődése, régi fonnyadása,
elhullása az újért, jobbért.
A halál nem büntetés vétkekért,
a halál az ÖRÖK ÚT egyik állomása
ISTEN-létünk álruhás útjáról visszatérés
ISTEN-létünk ragyogó meztelenségébe.
A halálnak értelme van, épp oly értelme,
és értéke, mint a születésnek.
Aki születés és halál értelmét megérti,
megtalálta önmagában ISTEN-t.
Ez a megváltás!”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 92. o.)
A Küszöb és az eresz egyben jelképek is: a küszöb a születésé, hiszen az asszonyok nemegyszer a szobába vezető széles küszöbön szültek (a hely megfelelő fertőtlenítése és előkészítése után), ahol természetes helyzetben jól megtámaszthatták hátukat és lábukat. Az eresz alja pedig a halál jelképe volt, mert a halottakat itt ravatalozták fel. Ünnepeken az élet e két kapujára emlékezve, két kaput állítottak fel, egyiket vörös, másikat fehér virágokkal díszítették.
Őseink természetesnek vették, hogy az élet a halál után is folytatódik, más minőségben.
„Küszöbtől, küszöbön át –
Eresz aljáig hosszú az út, mégis rövid.
KÉT ÖRVÉNY ölelkezéséből
anyánk méhében foganunk,
anyánk ágyéka első kapunk,
azon át lépünk e látható-fogható világba.:
ez az eleven-párájú életbe vezető kapu.
Életünk másik kapuján ezen kilépünk –
szellemek örök világába lépünk át.
Nem halál az –
halál-é hernyónak bábba szövődése?
Hernyó meg pille: két állapot, mégis egy élet.
A halál csak kapu: innen kifelé, onnan befelé.
Akkor ledobatik a burok, akkor ki-ki azzá válik, ami.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 89.-90. o.)
Meggyőződésük volt, hogy aki meghalt, ha jó ember volt, a „Jó Istenség” részévé válik, a rossz fölszívódik a „Rossz Istenségben”, ki pedig már életében szellemiségében kibontakozott és naggyá vált, az önállóan is megáll a szellemvilágban.
Közös jellemző azonban, hogy a halott szelleme kezdetben bizonytalan, sokszor még azzal sincs tisztában, hogy meghalt. El kell tehát igazítani a halott szellemét, és ez a vezetés a hozzáértő Tudók feladata.
„Ki, ha holt – tétova, bizonytalan;
sokan észre sem veszik, úgy jutnak át.
jönnek-mennek köztünk, szólongatnak,
és nem értik, miért nem válaszolunk.
Ennek okáért verrasztassék, verázsoltassék
Három éjt, három napot minden elhunytért.
Táltosok, látók mutassák útját,
mígnem eljönnek szellem-atyjafiai,
Kik ott verrasztanak vele, mígnem eljön elébe
a NAGY SZERETET, az ÖRÖK VILÁGOSSÁG.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 90.o.)
Szinte minden régi sirató ének közös vonása, hogy:
1.: Tudatosítja a halottban is meg a hozzá közel állókban is, hogy az illető meghalt.
(„Nem alszol már többet a te ágyadba, nem eszel többé az asztalunknál a te tányérodból”, stb.)
2.: Fölemlíti a halott jeles tulajdonságait, nemes jellemvonásait, jótetteit, tanúsítva így az érdemeit Isten és ember előtt.
3.: Megemlíti azokat, akik a halottat közelállóként gyászolják, és őrzik jó emlékezetét.
4.: Felsőbb hatalmak (égi kísérők és Isten) oltalmára bízva őt.
A Yotengritben leírt rábaközi hagyományban a halott szellemének őrzői, oltalmazói, kísérői: a „három szent asszony”, fehér, zöld és fekete vállkendőben. Boldogasszonyunk megtestesülései ők, fiatal asszonyokként jelenítették meg képzeletben őket. (Érdekes módon, a születésnél ennek hasonlóságára „három szent bába” segédkezett mint égi oltalmazó, őket öregasszonyokként képzelték el.)
„Fehér gyászban HÁROM SZENT ASSZONY
Fehér Vállkendőben tündöklője,
Tégedet szólítalak!
Fogd kézen gyöngéden,
SZELLEMEK világának küszöbén
tétovázó megszeppent testvérünket,
vezesd a fény felé,
acsarkodó kárhozottak sora előtt!
Mert jó ember volt, igaz szívű,
óvta az oltalma alá futót,
istápolta a szegényt, elesettet,
etette az éhes madarat,
fákat ültettet.
Elmélkedett az ősök intelmein,
megtartotta a JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYÉT,
a jó szerelmét, jó házasságét,
erdők, mezők örök, szent törvényeit
és alkotott tehetsége szerint,
dolgozott ereje szerint.
HÁROM SZENT ASSZONY
Fehér Vállkendőben tündöklője,
Vezesd e szelíd szellemet ÉGI útján tovább!”
„HÁROM SZENT ASSZONY
Zöld Vállkendőben tündöklője,
BOLDOGASSZONY anyánk zöldbúza leánya,
oltalmadba ajánljuk ezt a szellemé sarjadt lelket.
Pártfogold őt a SZELLEMEK között,
nehogy jó burokba csomagolt
rosszal mérgezzék,
nehogy andalítással romlásba vigyék,
nehogy koronának álcázott
kantárt vágjanak fejéhez, úgy tegyék lóvá!
Világoló SZELLEM ő,
de még imbolyog fénye.
Őrködj fölötte, amíg környékezik!
HÁROM SZENT ASSZONY
Zöld Vállkendőben tündöklője,
jó felé indítsd égi útján tovább!”
„HÁROM SZENT ASSZONY
Fekete Vállkendőben tündöklője
homlokán holddal ékes
FÖLD-ISTENANYÁNK megtestesülése!
Elhunyt testvérünk szelleme, íme,
átjutott szérűn, mezőn, két körön.
Megméretett és megmentett a kárhozattól,
mert tudjuk, jóra való volt, istenes.
Ha odaát jótét léleknek vált volna be,
vezesd az Örök Béke honába!
Ha pedig méltónak bizonyult
beállni a tevékeny szellemek sorába,
vezesd a tevékeny nyugalom hajlékába,
hogy részese lehessen annak,
mi még teremtetik, alakíttatik,
szépíttetik, javíttatik-,
együtthatva az ISTENSÉG-gel -,
és oszoljék gyászunk vigalommá!”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 95. o.)
E hagyomány erkölcsi értékrendjéből következik, hogy mindenkinek jár temetés, ingyen, és a saját hitének szokásai szerint kell megadni a végtisztességet. Akik az ősi hit szerint éltek, azokat elsiratták, legalább ketten virrasztottak mellette, és az eresz alatt fölravatalozták. Sírjába kék ékkövet tettek, és kedves tárgyait. Emlékének tűzáldomással, vízáldomással és köles-áldással adóztak. Temetése után harmadnapra megülték halotti torát. Legalább egy évig az ünnepek során a család, a nemzetség neki is tett az asztalra terítéket – mintha köztük lenne.
A halott szellemének útja azonban ezzel nem ér véget. Őseink természetesnek vették az újjászületés lehetőségét – azzal a kitétellel, hogy nem okvetlenül ölt mindenki újra testet, és aki férfi volt, nem föltétlen férfiként, aki nő volt, nem biztos hogy nőként.
Tudtak menny és pokol létezéséről is, de tudták azt is, hogy a menny és pokol nem hely, hanem állapot.
„Mert ki szomjazónak inni nem adott –
az ott teli kancsóért kapkod, hasztalan.
Ki-ki vétkét éli örök forgalomban –
hasztalan, értelemtelen, dőre látszatban.”
„Ki dolgavégezetlenül távozott fontos ügyben,
gyakran visszatér, megtenné dolgát, de nem tudja.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
De ebből is van kiút:
„Kémled ki, miben járatos, végezd el helyette,
akkor megnyugszik örök nyugtában,
égi szellemek életét éli.
Őseid benned élnek.
Ha ebben vagy abban vétkes volt ősöd,
cselekedj jót helyette,
hogy ne maradjon odaát vétkei rabja.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
Ennek az eszmerendszernek a teremtéstörténetéből, erkölcsi útmutatásából, halálfelfogásából egyként következik:
„ Ki még a halottal szemben is irgalmas szívű,
hét vétkét bocsátja meg az ÉG.
Ne vétkezz – s jó szellemek társaságába kerülsz.
Cselekedj jót, ne tégy rosszat,
ezek együtt jelentik: ne vétkezz!
Gyarapítsd tudásodat, növeld bölcsességedet!
Hatalmas leendsz a szellemek világában
és emlékeznek rád, emlegetnek.”
(Máté Imre: Yotengrit 2. 91. o.)
(Összeállította: D.E. - forrás: facebook)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése