Fagyos szél kavarta fel a hópihéket,
konokul arcomba fújt, sétáltam tovább.
Ablak sötétjében apró fények ültek,
s a hó őrizte hűen lábaim nyomát.
Valahol dallam szólt, lelkemet átjárta,
egy kopott hegedű, fázó ujjak között.
Amíg hallgattam, a pillanat varázsa
észrevétlenül a szívembe költözött.
Tán csak nekem idézett rég-volt emléket,
talán csak én hallottam rég-volt titkokat
amit lágyan súgtak, cinkosan idéztek,
a hangjegyek, és a megfagyott pillanat.
Meleg szobámban egy apró gyertya lángja,
vidáman lobban, mégis viasz-könnyet ejt.
Fagyos könnycseppjeit szórja a világra,
a tél-jeges szél, és a fehér hólepel
hiába védené álmodó világát,
zörögve hullanak a hideg semmibe.
De ez éj elűzi lelkem bús magányát,
mert lágyan ölel át karácsony szelleme.
Dérlepte gondolat, dermedt sóhaj libben.
Fenyőfa ágáról kis angyal integet.
Arcod feltűnik, kezed kezemben pihen.
Csendben kívánok Neked áldott Ünnepet!
2010. 12. 22.
(Forrás: http://www.tehetsegesek.hu/versek/619-karacsony-nelkueled)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése